Helló, kedves olvasóim! A nagy hír az, hogy a blog december 16-tól új oldalon, új külsővel folytatja tovább. Mindent megtaláltok majd, amit eddig, és terveim szerint még többet is.

Gyertek, itt találkozunk: sweetandcrazy.hu

Figyelem! Ha nem akartok lemaradni a legfrissebb posztokról, ne felejtsetek az új oldal jobb oldalán kattintani a feliratkozás linkre! A régi feliratkozás nem fog élni, úgyhogy ezt most újra meg kell tennetek.

Persze a blog Facebook, Instagram és Pinterest oldala marad a régi, ott is várlak Benneteket!

Minden évben, amint elharangozzák az első adventi vasárnapot, sürgető késztetést érzek a krémlikőr gyártás megkezdésére. Idén a sós karamell likőr szolgálta volna azt a célt, hogy életben tartson karácsonyig, de természetesen december ötödikén már egy korty sem volt belőle. A gyors fogyatkozásban a mohóságomon kívül most az  is közrejátszott, hogy a likőr egy részébe sikerült belemosnom a kezem szappannal. Igen, pont így. Ezt úgy kell elképzelni, ha esetleg reprodukálni szeretnétek,  hogy a likőrös lábast a mosogatóba tesszük: na nem azért, hogy a konyha tisztaságát óvva ott töltsük az üvegeket. Dehogy. Az üveget a pulton töltjük meg, majd amikor tele van, a lábast a maradékkal – ismeretlen okból – beletesszük várakozni a mosogatóba. Aztán ellenállhatatlan vágyat érezve egy jó kézmosásra, gondosan beszappanozzuk a kezünket a likőr felett, majd alaposan felengedjük vízzel. Okos asszony így spórol a kalóriákkal.

(tovább…)

Az hogy lehet, hogy míg másokkal Marie Kondo rendrakós könyvei jönnek szembe, addig én folyton inspiráló süteményekbe botlok? Az Oléna szelet már jó régen rámkacsintott a Vidék Ízében, de az alkalom az elkészítésre váratott magára, mert hát az ember csak nem fecsérel el egy mogyorókrémes, narancsos csokis csodasütit csak úgy bele a vakvilágba. A tökéletes pillanat végül el is érkezett egy parádés hétfő és egy remekbe szabott szerda közötti nem kevésbé fantasztikus keddi nap formájában. Ha viszont már kedd, akkor nyilván nem lehet csak szelet: legyen minimum torta. Mert hát mégiscsak.  (tovább…)

A cukormentes pohárkrém nekem az örök mentsvár: az orvul feltörő édességehetnéket és a kínzó bűntudatot egyidejűleg orvosolja, ráadásul ripsz-ropsz megvan. Ha majd egyszer megtanulom fotózni is (folyton becsillan az a fránya üveg!), akkor tényleg minden frankó lesz. Ez a túrópuding szilvaraguval nyakonöntve ráadásul különösen finomra sikerült, még a fehérfóbiás gyerekeim szerint is. Sajnos. Legközelebb kénytelen leszek megtűzködni némi spenótlevéllel.  (tovább…)

Férj irtózik a banános édességektől. Na most nem mondom, hogy épp ezért sütöttem banános sütit, mert nem vagyok olyan, de gondoltam, nagyobb csajszi névnapjára azért egy mogyorókrémes banánkenyér belefér. És hát maximum nem eszik mindenki olyan bőszen, annyi baj legyen. Mondanom sem kell, mindenki bőszen evett: a gyerekek konkrétan az első falat után meg is rendelték a következő veknit. És bár Férj rendületlenül kitart az elképzelése mellett, hogy sütibe banán nem való, azért csak bevágott ő is több szelettel.  (tovább…)

Az úgy volt, hogy készítek valami full egészségeset, cukormentesen, vegánul meg minden, ellensúlyozandó a halloween-i csokicunamit. Aztán rájöttem, hogyha rápakolok az egészséges sütik tetejére mindenféle fondant tököcskéket, az kicsit bizarr kombó lesz. Válaszút elé kerültem tehát: lemondok a fondant tökökről és maradok az egészségvonalnál vagy … hát igen, a vagy győzött. Egészségeskedni ráérünk novemberben is. Meg hát a sütőtök és a mák már önmagában is szupermenő.  (tovább…)

Évek óta rendszeresítve van nálunk, hogy a szomszédokkal előrehozott Halloween bulit tartunk a kertben, de az idei előrehozott bulit hátra kellett tolni a fergeteges (esős, sáros) idő miatt, fiúgyerek határozott tiltakozása ellenére, aki szerint ködben, latyakban a leghalloweenosabb a buli. A denevér torta viszont mit sem sejtett a készülő időjárásról, és készen állt a bevetésre: nem volt mit tenni, szegény kis családom volt kénytelen elpusztítani a 20 főre tervezett oreos csokitortát. Meg kell mondjam, hősiesen helytálltunk (a torta, jaj, rém finom), mérlegre pedig majd állunk máskor. (tovább…)

A kislánykák azzal fogadtak az óvodában/iskolában, hogy délután feltétlenül sütit akarnak sütni. Én pedig feltétlenül jófej akartam lenni. Egyszer végre az életben. Úgyhogy sütöttünk. (tovább…)

Kedves állat a mókus. Olyannyira, hogy mi egy teljes partit szenteltünk neki makkos vetélkedőkkel, mogyorós kincskereséssel, miegymással. Nagyobbik tündérlányka ugyanis, ahogy arról már tudósítottam, erős rajongást alakított ki az irányukban. 9 évének betöltését is mindenképp rágcsálók garmadájával szerette volna megülni, én pedig roppant boldog voltam, hogy választása nem az egerekre esett. Persze nyilván emeletes mókus tortát is rendelt, mert tisztában van vele, hogy a mókusokért bármire képes vagyok.  (tovább…)

Gondosságból elkövetett gutaütés áldozata lettem. Aprólékos számítgatásokkal arra a kiváló következtetésre jutottam, hogy az Eszterházy tortához a lapokat csakis 7 tojásfehérjéből készíthetem, mert a 6 nyilvánvalóan túl kevés, a 8 meg borzasztóan sok. Fel is kezdtem ütögetni a tojásokat: persze amikor néhány fehérjénél jártam, került egy kis sárgája a fehérjébe. Na mondom, nehogy ne verődjön fel a hab, inkább elhasználom rántottának. Így félretettem a fehérjéket, és újrakezdtem a felütögetést, immáron szigorúan a gondosság jegyében, mindig csak egyet ütve külön egy kis tálba. Minden prímán ment. Mondjuk a különböző célokra szánt különböző mennyiségű tojássárgáják és fehérjék ide-oda pakolászása erősen kezdte meghaladni szellemi képességeimet, de végül elégedetten kikevertem a diós lapok tésztáját. Szép sorban megsütöttem mindet, hogy az utolsó lap kivétele után szembesüljek a ténnyel: azt a nagyon fontos 7. tojásfehérjét természetesen nem sikerült belekevernem a masszába: boldogan ott figyelt gondosságom kis tálkájában a pulton.  (tovább…)